Nap sütött vagy hó födte a tájat,
egy nehéz és szép nap volt édesanyádnak.
Kilenc hónapig a része voltál,
és belőle ki-, de tőle el nem szakadtál.
Tehetetlen kisgyermekként téged óvott,
később tanított és csak jót szólott,
tizenévesen már túl hamar felnőttél,
mikor az első pároddal hazajöttél,
rád szólt, hogy érkezz azért korán,
és el sem csodálkoztál szülő anyád korán.
Majd kirepültél a családi fészekből,
óvakodtál a búcsúzkodós részektől,
dolgoztál és új családot terveztél,
a régihez meg csak ünnepekkor mentél;
hisz voltál velük otthon tizennyolc évet!...
az igaz, de édesanyád mindentől félthet..
Nem figyeltél a tanító szavára,
azt láttad, életednek ettől hogy lesz kára,
burokba zárt volna a csalódások elől
de neked meg kellett tudnod magad felől.
Mindent megtett érted, ha ezt nem is láttad,
mert mindig a jobbat, a nagyobbat vártad,
ha napközben nem volt veled, szidtad,
miközben az ő pénzén vett italt ittad,
ha nem olyat főzött, amit te szeretsz,
azt mondta, ha jobbat tudsz, keress!

Kerestél is. Most nyitva áll a sír.
Körülötted az egész rokonság sír.
A te szemedből is könnyek patakzanak,
minden emlék a szemed elé szakad.
A sok "miért" a fejedben kiált:
miért ment el az, ki értem mindig kiállt?
Ne sírj gyermek, mert az emlékedben azt hallod:
hogy az anyák, bár elmennek, de halhatatlanok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.