Zuhog az eső, sírnak a fák
örömükben, hogy éltető nedv vág
levelük erezetébe utat s kutat
újakat és újaknak mutat...
És örülnek a madarak
a verebek, a rigók, a darvak;
mégis létezik hát a gondviselés.
Megtudnád, ha tollakat viselsz és
csiripelsz a boldogságtól:
óh, ember, csak te szomorkodsz május aranyától.
A komor sötétben nem az életet látod,
csak unottan bámulsz és játszod,
hogy boldog vagy, hogy táncolni tudsz
az esőben, de gondok elől futsz
a megoldás helyett. Az esőcseppek
füledbe súgják, ,,tedd meg!"
de választ nem adnak semmire.
Te még gondolkodsz, hogy kötél, vagy szike
volna-e szebb halál, ha már
az őrület belülről kívülre zabál:
lényegtelen, hisz nem érted,
hogy nem befejezni kell a léted
hanem újrakezdeni, te szerencsétlen.
Nem az eső miatt nem vagy képben,
hisz az nem mosna tisztára téged
- óh régi élet, legyen már véged.
Csöpög, kopog, csurog és folyik;
régi léted karja ölel, szorít.
Dönthetsz, kötél vagy szike,
hogy jobban látszik-e
miután az eső lemosott:
minden hagy valami nyomot,
s nyomott hangulatod csak kopott
sebek miatt szokott
előtörni/néhanapján
az a jó ha fáj.
Tehát pusztítsd el a lelked,
hagyd, majd a vízzel elmegy.
Nem leszel boldog-szomorú soha,
nem érzel semmit, te ostoba.
Az eső majd lemossa lelked vérét,
lekopogja majd neked a végét,
ahogy eddig sem tűnt fel senkinek,
eztán se fog, hogy élsz, de minek?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.