~felvonás a dühbe~

És egyedül vagyok. Teljesen.
Mások életét ellesem.
És mindenki olyan, mint én,
és mégse olyan mély.
Zajlik bennük az élet,
tudom, hogy csak én félek.
Mert érzem, mi folyik,
hogy bár romlik,
de élvezik ezt az egészet.
még jóindulattal fordulok felétek,
még érdekel, mi van bennetek,
- senkit, hogy én éjjel mitől rettegek -
megszokom szép lassan, hogy egyedül vagyok,
de társak nélkül önmagamba fagyok.

_______________________________________

Ez az egész nem én vagyok!
Teljesen más, amire vágyok!
Kinek a fejében él a lelkem?
Kinek a szíve dobog e testben?
Esküszöm, esküszöm, istenem,
hogy gyűlölettel ismerem
már ki a egész emberi fajtát
és ignorálnám a falkát;
nem tartozom ide! soha
nem tartoztam e mostoha,
jellemtelen világhoz:
jobb kort egy új világ hoz,
hol egy minden lélek,
sok testben rémek
és félelmek nélkül
az ember nem szédül,
ha hasonlót is talál,
csak különbözőt talán.
És nem létezik a magány,
köztünk fal nem áll.
Nem kell végre segítenem,
nem fáj, ha azt mondom: NEM!
Én tényleg, tényleg igyekszem,
de e két kék szem
már borzasztóan fáradt...
és szét akar szakadni a dobhártya,
könyörgök, ne szólj hozzám ma!
Én tényleg, tényleg csinálom,
de a viszonzás is csak egy álom,
kimerülök, nem bírom tovább!
ha elszakad ez a fonák...
Elegem van már belőletek,
de ez a drogom... belövetek
még egy és még egy adagot:
te túléled majd ezt a napot,
de nem tudod, kiért és hol szól:
,,Mindenkit önnön szenvedélye vonszol."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.