Mindenhol és sehol: a pénz.
Hát megáll az ész,
volt, van, lesz, nincs,
mindenkinek oly nagy kincs.
ettől leszel gazdag s szegény,
erről szól minden regény.
Te vagy a célja és a forrása,
kiírva minden ember arcára;
erről szól a legősibb mesterség is
a pénz egy globális fétis.
Küzdhetsz, de mindhiába
Ez hajt téged rabigába
minden reggel, mikor felkelsz,
élményt szinte csak pénzért lelsz.
A pénz mozgat, a pénz elvesz,
a sóher, király egyaránt: KELLESZ!
Vízszámla meg áramszámla:
szitokszavak szaladnak a számra,
zöldhasú kígyóként tekereg a Földön,
várja, hogy a kapzsi jöjjön;
elvesz, elvisz, szomjazol, éhezel,
ha még több kell, hát vétkezel.
És ezek után mondd: a pénz jó!
Ő a szemedet is kivájó holló,
nélküle fabatkát sem érsz...
születni, élni, meghalni is félsz.
Légy magadra büszke, Drága Ember,
a pénz úgy éltet, hogy közben agyonver,
ahol vagy, itt csak ezért tartasz:
Égesd a pénzt, te szánalmas balf...

Te aljas, te galád!
Csak néz az egész család,
Mitől oly boldog ez a lány,
Arcát miért nem fedi árny?
Hát azért, mert szívébe egy csaló
Lopta magát, mint Trójánál a faló.

S azon a délutánon, a 'Szigeten,
Kérdés nélkül is megvolt az igenem.
Szívem lakatához egy kulcs kellett most már,
Ez te vagy, te leszel és mindig is te voltál.
Bár lehet, hogy majd az egész világ minket bírál,
Minden egyes porcikám csakis Téged kíván.

Próbálom leírni szép szavakkal,
De olyan, mintha virágokat borítanék salakkal,
Próbálom eljátszani a húrokon,
Erőtlenségét a lelkem veszi zokon,
És próbálom lerajzolni színes ceruzákkal,
De nem tudok oly élethűt alkotni e fákkal.

Szemeidben látom az örökkévalóságot,
De emberek vagyunk: a félelem rág ott,
Hol csak a szerelemnek kell helyet adnom;
Félek, hogy megsebezlek random,
Akarattalanul, szeszélyből és kínból,
És lelkünk vére, e bíbor
Folyadék ömlik majd szerteszét,
Felmarva mindent, mi szép.

És amíg kitart a rettegés,
Úgy érzem, addig együtt leszünk és
Féltjük egymást egymástól,
Egymásnak serceg a papíron a toll,
Mert Te vagy én és én vagyok Te:
Egymás vérét szívva, szabadon szeretve.

- Hát mondd, miből van a láng?
- Abból, hogy a fiú szereti a lányt.

- És mondd, miből van a tűz?
- Abból, hogy perzselő vágy űz.

- És miből áll a víz?
- Abból, hogy a sodrás a karjába visz.

- Válaszolj, miért van a folyó?
- Azért, mert egymás mellett oly jó.

- Tudod-e, miből van a lég?
- Tudom: Ő a kezdet és a vég.

- És mi van az erős szélben?
- Az, hogy ott látod nappalban-éjben.

- És miből van a föld?
- Lelketek dalából, mi egymást összeköt.

- És miért van a sár?
- A hiány könnye, mit elvisz az ár.

- Utolsó kérdésem: mi a mindenség?
- A pillanat, mikor égtek, és minden más csak jég.

Hogy őszinte legyek veled,
Ezért írom neked:
Nem vagyok szerelmes.
Tudom, e tény nem kellemes.
Nem terjeng lila köd
A fejem fölött,
Nincs lepke a hasamban,
Káosz van az agyamban,
S nem lebegek
Méterekkel a föld felett.

Nem. Csak látni akarom,
Kinek nyújtom karom,
Mikor megérzem a bajt:
Ki kiált épp jaj-t.
Ezt a köd miatt nem láthatnám,
Magamat igazán nem adnám.
Csak látni akarom a baljós éjszakát,
Mely előre jelzi a viharok évszakát.

Nem. Szerelmes nem vagyok.
De egy dolgot elmondhatok:
Nincs lepke, mert az elrepül,
Nélküled szüntelen görcs van belül,
Mikor jössz, a görcs a hasamban
Megszűnik s én ott lógok a nyakadban,
És tíz centivel a talaj felett
Élvezem, hogy veled megyek.
Nincs köd, mert téged látlak,
És elvakultan vágylak.
Nem lebegek, mert együtt szállunk
Élet-virágokat kaszálunk.

Szeretek veled lenni,
Szeretek távol lenni,
Szeretek Téged-szeretni.

Hát mondja, Uram, mégis mit képzel magáról,
hogy csak úgy letépi a leplet egy ártatlan lányról?
Hogy lehet maga ennyire goromba,
csak úgy besétál az álmomba.
Nemhogy nappal, de éjjel sem hagy békén,
ingadozni hagy egy szakadék szélén,
melybe ha zuhanok, elvesztem eszemet,
maga ott vár lent s megeszi a szívemet;
mindezt oly udvarias mosollyal:
nem tehetek mást, úszom a folyóval.
Hallgatom, Uram, miért képtelen engem bántani,
ha elpusztít teljesen, akkor sem tud ártani.
És Uram, ha magát nem láthatom,
inkább minden hangom kikiáltom,
de ha végre tekintetünk a másikéba fúródik,
szívem-lelkem-testem az Önéhez bújik.
Egy pillantással megölt s feltámasztott engem,
olyasféle lavinát indítva el bennem,
mely nem tudom, honnan, de Ön felé tart,
és már minden rosszat elvitt, betakart.
Ön illetlenül letörte szívem lakatát,
Óh Uram, én imádom, akarom, szeretem Magát.

Tegnap éjjel volt egy álmom,
tán nem a legszebb a világon,
de nekem mégis gyönyörű.

Egyszerű volt a kezdet,
megvakartam kezemet,
de túl mélyre ástam.

És szétszakadt egy ér,
csorgott, folyt, majd ömlött a vér,
és engem elkapott a láz...

Úgy éreztem, mennem kellett,
és az utcán a házak mellett
százezres tömeg állt.

Lázasan hozzájuk sétáltam,
először csak bámultam és álltam,
majd elkezdődött.

Egyesével körömmel,
téptem testet örömmel,
egyiktől másikig sebesen,
s otthagytam őket sebesen.
Rohantam minden emberhez,
mocsok tapadt a kezemhez,
és szétszakadt a sok ér,
csorgott, folyt majd ömlött a vér...
puszta kézzel téptem a szíveket,
kiszedvén, mi bent rekedt.
Sikoltva szenvedett a tömeg,
kiáltotta: inkább ölj meg!
de őket szenvedni hagytam,
nem tudták: új életet adtam.
Végül, az utolsó ember után
- ki még mindig bámul sután -
megálltam, megnéztem, mit tettem:
és hasamat fogva nevettem,
röhögtem, hahotáztam, kacagtam,
saját torkomat is felszaggattam.
És szétszakadt a legfőbb ér,
utat tört, áradt, ömlött a vér...
Lent voltam a porba sújtva,
mások és saját vérembe fúlva.