Tegnap éjjel volt egy álmom,
tán nem a legszebb a világon,
de nekem mégis gyönyörű.

Egyszerű volt a kezdet,
megvakartam kezemet,
de túl mélyre ástam.

És szétszakadt egy ér,
csorgott, folyt, majd ömlött a vér,
és engem elkapott a láz...

Úgy éreztem, mennem kellett,
és az utcán a házak mellett
százezres tömeg állt.

Lázasan hozzájuk sétáltam,
először csak bámultam és álltam,
majd elkezdődött.

Egyesével körömmel,
téptem testet örömmel,
egyiktől másikig sebesen,
s otthagytam őket sebesen.
Rohantam minden emberhez,
mocsok tapadt a kezemhez,
és szétszakadt a sok ér,
csorgott, folyt majd ömlött a vér...
puszta kézzel téptem a szíveket,
kiszedvén, mi bent rekedt.
Sikoltva szenvedett a tömeg,
kiáltotta: inkább ölj meg!
de őket szenvedni hagytam,
nem tudták: új életet adtam.
Végül, az utolsó ember után
- ki még mindig bámul sután -
megálltam, megnéztem, mit tettem:
és hasamat fogva nevettem,
röhögtem, hahotáztam, kacagtam,
saját torkomat is felszaggattam.
És szétszakadt a legfőbb ér,
utat tört, áradt, ömlött a vér...
Lent voltam a porba sújtva,
mások és saját vérembe fúlva.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.