Törött szárnnyal
fel nem szárnyal
a földhözragadt kis veréb,
és a világ mozog tovább, forog az óriás kerék.

A gaz ember
tenni nem mer
történjék is bármi,
úgyis jobb lesz, csak várni kell, türelmesen várni.

Embertestű,
robotlelkű,
szerencsétlen fajta,
önnön üres portréját díszes keretbe rakja.

Ép elmével,
szép beszéddel,
mind azt hiszi, lebeg:
de lelkük a vastestbe és acélszívbe reked.

Törött szárnnyal
messze szárnyal
a nyugtalan tisztaság:
bolondnak nézik, kinevetik a lelkek szép szavát.

Más nem érti,
csak ki féli
saját sóhaját,
de nem retten, mert nem látja tükörben majd só-haját.

Szóval tört
hasítva bőrt
más szárnyának csontját,
de kemény anyagot már vasabroncs fogja át.

Az olvasztott
vasabroncsot
letörvén más nem kell,
a csontot elégetni, hamujából új virág kel.

Együtt suhog,
sosem nyugod'
a tengernyi szárny
kinek így fáj, kinek úgy, de menni mind muszáj.

És dobog a szívem,
hogy egyik mívem
sem volt felesleges:
csak mi tudjuk, hogy amit teszünk, az a leges-leges...

és dobog a szívem
hogy egyik mívem
sem volt felesleges
csak mi tudjuk, hogy amit teszünk, az a leges-leges.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.