Születtem május 16, kilencvennégyben,
sírtam, úgy meglepődtem, hogy éltem.
Pedig nem először jártam már itt lenn,
és ki tudja, hányszor távoztam innen.
Csendes, néha veszélyes gyerekként
élveztem a létet, velőnként, erenként.
Nagyobb közösségben a távolikat kerestem,
- tágabb körökben mindig is feszengtem -
akiket a sors végleg kitaszított
én felleltem őket itt-ott,
mielőtt talpra álltak, elhagytak
vagy én dobtam el, s maradtam magamnak.
Később, ahogy egyre bővült az elmém,
magamra több és több álarcot kenvén
sosem voltam egyedül, de mindig magányos
és nem érdekelt, lelkemre mi káros.
Pusztítottam, véreztem, de éltem,
harcoltam, tanultam, sosem féltem.
És önkívületben kerestem és kutattam,
visszakapom-e azt, amit adtam.
Végül rájöttem, bármit is tettem,
azt vissza sosem vehettem.
Így segítettem, viszonzás nélkül,
a sikert pakoltam magamba emlékül.
Majd a rosszat se tudtam jóra fordítani
nem tudtam mást, csak csendben ordítani,
lelkem hamvai kiáltottak valamiért
egy hozzám hasonló, elveszett szívért.
Végre megtaláltam! - gondoltam
míg a kedélyeket egyre csak borzoltam.
E lélek csak kiszipolyozott
A hamvaimba bele is hugyozott..
Ekkor haltam meg végleg, teljesen.
Dühöngtem, sírtam, és elvesztem.
Nem hittem, jöhet-e feltámadás,
vagy legalább valami más...
Talán elhagytam akkor mindent
de rájöttem, akkor lett meg itt bent
az, amit ténylegesen kell tennem:
segítenem, végignéznem, majd mennem.
Sosem egyedül, mindig csak magányban
és elhagyatva örökre a sárban.
Feltámadtam. Éreztem az erőt.
Az igazit, az eleget, a kellőt.
Borzasztóan és mocskosul fájt,
de menteni kell(ett) e fajt.

És berobbantál az életembe.
Mindig is részt vettél benne
De egyikőnk sem tudott róla.
Mosolyogtam és a Holdra néztem,
hallom, hogy velem vagy és érzem,
így hiányod számomra nincs
és nem fojtogat már a bilincs,
a magány rozsdás béklyója,
meglett az életem sója
- mikor a bagoly huhog
a farkas bundája suhog -
ekkor vagyunk egyek
álmok szárnyán hozzád megyek.

Törött szárnnyal
fel nem szárnyal
a földhözragadt kis veréb,
és a világ mozog tovább, forog az óriás kerék.

A gaz ember
tenni nem mer
történjék is bármi,
úgyis jobb lesz, csak várni kell, türelmesen várni.

Embertestű,
robotlelkű,
szerencsétlen fajta,
önnön üres portréját díszes keretbe rakja.

Ép elmével,
szép beszéddel,
mind azt hiszi, lebeg:
de lelkük a vastestbe és acélszívbe reked.

Törött szárnnyal
messze szárnyal
a nyugtalan tisztaság:
bolondnak nézik, kinevetik a lelkek szép szavát.

Más nem érti,
csak ki féli
saját sóhaját,
de nem retten, mert nem látja tükörben majd só-haját.

Szóval tört
hasítva bőrt
más szárnyának csontját,
de kemény anyagot már vasabroncs fogja át.

Az olvasztott
vasabroncsot
letörvén más nem kell,
a csontot elégetni, hamujából új virág kel.

Együtt suhog,
sosem nyugod'
a tengernyi szárny
kinek így fáj, kinek úgy, de menni mind muszáj.

És dobog a szívem,
hogy egyik mívem
sem volt felesleges:
csak mi tudjuk, hogy amit teszünk, az a leges-leges...

és dobog a szívem
hogy egyik mívem
sem volt felesleges
csak mi tudjuk, hogy amit teszünk, az a leges-leges.

~felvonás a dühbe~

És egyedül vagyok. Teljesen.
Mások életét ellesem.
És mindenki olyan, mint én,
és mégse olyan mély.
Zajlik bennük az élet,
tudom, hogy csak én félek.
Mert érzem, mi folyik,
hogy bár romlik,
de élvezik ezt az egészet.
még jóindulattal fordulok felétek,
még érdekel, mi van bennetek,
- senkit, hogy én éjjel mitől rettegek -
megszokom szép lassan, hogy egyedül vagyok,
de társak nélkül önmagamba fagyok.

_______________________________________

Ez az egész nem én vagyok!
Teljesen más, amire vágyok!
Kinek a fejében él a lelkem?
Kinek a szíve dobog e testben?
Esküszöm, esküszöm, istenem,
hogy gyűlölettel ismerem
már ki a egész emberi fajtát
és ignorálnám a falkát;
nem tartozom ide! soha
nem tartoztam e mostoha,
jellemtelen világhoz:
jobb kort egy új világ hoz,
hol egy minden lélek,
sok testben rémek
és félelmek nélkül
az ember nem szédül,
ha hasonlót is talál,
csak különbözőt talán.
És nem létezik a magány,
köztünk fal nem áll.
Nem kell végre segítenem,
nem fáj, ha azt mondom: NEM!
Én tényleg, tényleg igyekszem,
de e két kék szem
már borzasztóan fáradt...
és szét akar szakadni a dobhártya,
könyörgök, ne szólj hozzám ma!
Én tényleg, tényleg csinálom,
de a viszonzás is csak egy álom,
kimerülök, nem bírom tovább!
ha elszakad ez a fonák...
Elegem van már belőletek,
de ez a drogom... belövetek
még egy és még egy adagot:
te túléled majd ezt a napot,
de nem tudod, kiért és hol szól:
,,Mindenkit önnön szenvedélye vonszol."

Végre újra öröm járja át a testem,
elsöprő erővel, hogy majd' elestem,
ez az eufória... Hihetetlen!
lelkemet megetettem.
És most elégedett, tettre kész
Ordítja boldogan nekem: élsz!
A mosoly el nem illan,
szemembe emlék nem villan,
csak úszom az árral, hagyom, hogy vigyen,
sok kell ahhoz, hogy tényleg elhiggyem.
Meglelt a lelkem másik fele,
és alig várja, hogy egyesüljön vele.

Nap sütött vagy hó födte a tájat,
egy nehéz és szép nap volt édesanyádnak.
Kilenc hónapig a része voltál,
és belőle ki-, de tőle el nem szakadtál.
Tehetetlen kisgyermekként téged óvott,
később tanított és csak jót szólott,
tizenévesen már túl hamar felnőttél,
mikor az első pároddal hazajöttél,
rád szólt, hogy érkezz azért korán,
és el sem csodálkoztál szülő anyád korán.
Majd kirepültél a családi fészekből,
óvakodtál a búcsúzkodós részektől,
dolgoztál és új családot terveztél,
a régihez meg csak ünnepekkor mentél;
hisz voltál velük otthon tizennyolc évet!...
az igaz, de édesanyád mindentől félthet..
Nem figyeltél a tanító szavára,
azt láttad, életednek ettől hogy lesz kára,
burokba zárt volna a csalódások elől
de neked meg kellett tudnod magad felől.
Mindent megtett érted, ha ezt nem is láttad,
mert mindig a jobbat, a nagyobbat vártad,
ha napközben nem volt veled, szidtad,
miközben az ő pénzén vett italt ittad,
ha nem olyat főzött, amit te szeretsz,
azt mondta, ha jobbat tudsz, keress!

Kerestél is. Most nyitva áll a sír.
Körülötted az egész rokonság sír.
A te szemedből is könnyek patakzanak,
minden emlék a szemed elé szakad.
A sok "miért" a fejedben kiált:
miért ment el az, ki értem mindig kiállt?
Ne sírj gyermek, mert az emlékedben azt hallod:
hogy az anyák, bár elmennek, de halhatatlanok.

Köszönöm ezt a fél évtizedet
a fiatalságom veled éltem meg,
hálás vagyok azért, hogy voltál
s hogy nem vagy: sokkal jobb már.
Köszönöm a vigasztaló szavakat,
hogy éreztetted, nem vagyok kacat,
aki te voltál, s vagy,
hát nem viseli el az agy,
ilyen képmutató hogy lehettél:
oly igaznak tűnőket leheltél.
Hálás vagyok azért, hogy magamat boldognak hittem,
ahogy a mosoly is, álca volt minden.
A hazugságaid szívből köszönöm,
így azt képzeltem létezik még öröm,
mi érhet engem:
kár, hogy semmi, de semmi nem maradt bennem.

(elkéstem ^^)

Mindegy. Úgyis megszoktam már
hogy eltépnek úgy, hogy fáj.
Majd ha ez megszűnt,
tán lemosom a kezemről a bűnt.
Szeretek, s elborít a mámor,
de elillan, mint a kámfor:
mire megtörténik százszor
már megüthetsz bárhol.
Ez a büntetésünk egy ölelésért:
a Sors a fonálhoz nyúl: késs még!
Ne szakítsd el életünk fonalát,
ne tűnjön el előlem még egy barát...
Egy újabb képszakadás
és nincs több akadás,
olyan leszek, mint egy szikla,
és nem hat sem víz, sem szikra;
nem bánthattok, mert nem érzem,
csak szép csendben elvérzem,
permanens öngyilkosság, csak ez az, mit teszek:
hogy minden nap örökké emlékezek.

Minden nap egy-egy utazás
a múltba, az elmém egy kutat ás
és kérdéses, hogy visszajut-e egyáltalán:
amit remél, csak egy ál-talán.
Tudom legbelül, csak képzelem a réget
és e tény szaggat, tép és éget,
emlékeim porrá válnak, elviszi a szél,
ami marad csak beszél, beszél, és beszél...
Hogy igaz legyen, remegve várom,
hogy mindez valóság volt, nem csupán álom.
Minden zavaros, elterít a káosz,
nem érdekel már, mi jó és mi káros.
A porrá vált emlékek kaparják a torkomat,
és vakvágányra terelik elátkozott sorsomat:
a sok dal közül egyet kiválasztok,
a húrokon keresztül könnyeket árasztok,
utolsóként adom elő e remeket,
de már a Halál mozgatja a kezemet.