Vélemény? Barátok?
Miért számíthatnék rátok?
Megbízhattok bennem,
de én már nem merem,
hogy kockáztassak.
Szátokból csak salak
és hazugság jő:
hogy ki a Nagy Ő,
mi az újabb pletyka,
mi történt ma;
beszélj csak, mit érzel,
hogy milyen filmet nézel,
miket tervezel,
milyen vizeken evezel,
rossz-e a kapcsolatod,
a szálakat hogy kapcsolgatod.
Csak a fülem hallja,
beszélj, mesélj, te marha:
agyam egy negyede figyel,
a többi nyugalmat színlel,
készségesen válaszolok,
még tanácsot is adok:
de sosem leszek a tiéd!

Üzenet egy barátnak, ki éppen most elhagyott,
és a többinek, ki régen tépett új nyomot.
Semmiféle "elbocsátó, szép üzenet" nem lesz:
vissza ne gyere, nekem többet nem kellesz!
Kívánom, hogy bízz egy embertársadban,
lelj benne békét, úgy, mint senki másban,
élj vele sok hosszú-boldog évet,
érezd, hogy ennél többet ember már nem kérhet!
Majd hagyjon el Téged is egy rossz pillanatban,
távozzék el Tőled, ahogy Te is, halkan...
ne szóljon szája, mi is volt az ok,
sínylődj Te is, elég nem lesz a sok!
Sokkoljon Téged is, ha mással látod mosolyát,
érezd meg a boldogtalanság legalját!
Tépd magad magányodban - mégis, mit tettem?...
ne félj, mert könnyeidtől majd ő sem retten.
Kívánhatsz neki bármit, tesz rá magasról,
ahogy Te is, Édesem; rájöttem magamtól,
hogy nincs kiben megbízhatnék, mert
nincs olyan szív, miben a kert
virágaim befogadná, nincs ember,
ki mondaná, értem meghalnod nem kell
és nincs az a lélek, kinél társra leljek:
már rég nem tudom, mégis hova menjek.
Kívánom őszintén, puszta gyűlöletből, Barátom:
hogy Rád emberfia soha-soha ne találjon!

Zuhog az eső, sírnak a fák
örömükben, hogy éltető nedv vág
levelük erezetébe utat s kutat
újakat és újaknak mutat...
És örülnek a madarak
a verebek, a rigók, a darvak;
mégis létezik hát a gondviselés.
Megtudnád, ha tollakat viselsz és
csiripelsz a boldogságtól:
óh, ember, csak te szomorkodsz május aranyától.
A komor sötétben nem az életet látod,
csak unottan bámulsz és játszod,
hogy boldog vagy, hogy táncolni tudsz
az esőben, de gondok elől futsz
a megoldás helyett. Az esőcseppek
füledbe súgják, ,,tedd meg!"
de választ nem adnak semmire.
Te még gondolkodsz, hogy kötél, vagy szike
volna-e szebb halál, ha már
az őrület belülről kívülre zabál:
lényegtelen, hisz nem érted,
hogy nem befejezni kell a léted
hanem újrakezdeni, te szerencsétlen.
Nem az eső miatt nem vagy képben,
hisz az nem mosna tisztára téged
- óh régi élet, legyen már véged.
Csöpög, kopog, csurog és folyik;
régi léted karja ölel, szorít.
Dönthetsz, kötél vagy szike,
hogy jobban látszik-e
miután az eső lemosott:
minden hagy valami nyomot,
s nyomott hangulatod csak kopott
sebek miatt szokott
előtörni/néhanapján
az a jó ha fáj.
Tehát pusztítsd el a lelked,
hagyd, majd a vízzel elmegy.
Nem leszel boldog-szomorú soha,
nem érzel semmit, te ostoba.
Az eső majd lemossa lelked vérét,
lekopogja majd neked a végét,
ahogy eddig sem tűnt fel senkinek,
eztán se fog, hogy élsz, de minek?

Gyűlölöm, gyűlölöm az álmaimat,
e világ mindig egy hazug képet mutat,
egy szebb és jobb valóságot,
miből felébredni oly kár volt!

Gyűlölöm a szép álmaimat,
hol egy isten nektárral itat,
és ambróziával etet,
mibe mérget csepegtetett...
Hazugság az egész!
Az álom halála kevés!
Kín visszatérni az igazi létre:
az emléket csalfaság csalja lépre,
mindkét fül megsüketül,
az agy lángol, a szemen hályog ül.
és a tudat, hogy semmi sem volt igaz,
most már mérgező gaz.

Hogy szeretem a rémálmaimat!
mert tudom, hogy valótlan sirat,
és ha mégis igaz lenne,
hát felkészít az ébredésre...

Jó álmok kerüljetek engem,
ne kelljen jóról rosszra ébrednem,
és jöjjön a sok rémség éjjel,
szakítsátok elmémet széjjel!
Rémálmok és szépek rám hiába szállnak,
ha tudom, hogy valóra sosem válnak...

Vajon beléd is nyilall egyfajta fájdalom?
Az igazságtalan rágalom,
A bűn bűzös szaga,
Mi nem hagy aludni éjszaka?
De mégis vonz,
Mint molylepkét hoz
A fényes lámpás,
pedig csak ártás,
Mi reá vár -
Szinte kár,
Ahogy táncol a fénybe,
- Tán számít a végre -
De a világot megpillantja
Egy kis pillanatra.
A forróság elemészti,
Vagy a tudást nem érti?
Mit a sors a szemébe köp,
Amit a nyakába köt.
A végtelen gondolat
Megoldaná gondodat,
De időn kívül vagy,
Hol szétsorvad az agy.
Ezt egy moly nem érti,
Csak szánalmasan bevégzi
Szerencsétlen életét.
Ahogy te is a tiéd.
Elhamvadsz csendesen,
Véged, kedvesem.

Te is ott ülsz a szorosban,
de nálad senki sem tudja jobban:
te érzed, hallod, látod,
belül mekkora űr tátong.
És ami mellette ül
- szótlanul, szíveden belül -
az a csúf bűn,
mi nem enyhül:
mindez csak haragot szül.
Hogy ki ellen? ne tagadd,
ki bánthat, az csak tenmagad,
csak te érzed, mi fáj,
mi boldogságod útjába áll.
Okozhatja más - bárki,
csak te tudod kiásni
szívedből a tüskét,
tedd meg tüstént:
légy szabad,
tartsd meg a szavad,
ne csapd meg magad,
tudod, hogy szánalmas vagy,
ahogy bánatodban úszol,
és magadból ki nem kúszol,
senkit se érdekelsz,
mégha magadból ki is kelsz,
dühöd csak téged emészt:
lásd, ennyit ér az egész...

Sötét ködként ereszkedik rám a magány,
beterít s egy arc kaján
vigyorral a szemembe néz.
Csalogatva szól, szavai, mint a méz,
egyik szeme sötét, borúval rí,
a másik játékosan hí'.
Karomba kardjával sebeket rajzolgat,
rúnák: ellenük senki sem harcolhat;
és közben tekintete szememhez ér,
az arca jég, a mosolya: vér...
kék szemében megdermed a kép,
nem tudom, hogy szabaduljak és miképp
győzhetnék e fájdalom ellen:
a sötét rúnák, mint valami szellem...
Tépnek és harapnak, bele a lelkembe,
hogyan fordulhatnék e mágiával szembe?
Egyre kevesebb fény éri testem
érzem és tudom: örökre elvesztem...
Múljon hát el e keserű varázs,
tűnjön el, mint szélben a parázs...
Felébredek: csak tűnő álom volt,
de lelkem nem utoljára harcolt.