Vajon beléd is nyilall egyfajta fájdalom?
Az igazságtalan rágalom,
A bűn bűzös szaga,
Mi nem hagy aludni éjszaka?
De mégis vonz,
Mint molylepkét hoz
A fényes lámpás,
pedig csak ártás,
Mi reá vár -
Szinte kár,
Ahogy táncol a fénybe,
- Tán számít a végre -
De a világot megpillantja
Egy kis pillanatra.
A forróság elemészti,
Vagy a tudást nem érti?
Mit a sors a szemébe köp,
Amit a nyakába köt.
A végtelen gondolat
Megoldaná gondodat,
De időn kívül vagy,
Hol szétsorvad az agy.
Ezt egy moly nem érti,
Csak szánalmasan bevégzi
Szerencsétlen életét.
Ahogy te is a tiéd.
Elhamvadsz csendesen,
Véged, kedvesem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.