Sötét ködként ereszkedik rám a magány,
beterít s egy arc kaján
vigyorral a szemembe néz.
Csalogatva szól, szavai, mint a méz,
egyik szeme sötét, borúval rí,
a másik játékosan hí'.
Karomba kardjával sebeket rajzolgat,
rúnák: ellenük senki sem harcolhat;
és közben tekintete szememhez ér,
az arca jég, a mosolya: vér...
kék szemében megdermed a kép,
nem tudom, hogy szabaduljak és miképp
győzhetnék e fájdalom ellen:
a sötét rúnák, mint valami szellem...
Tépnek és harapnak, bele a lelkembe,
hogyan fordulhatnék e mágiával szembe?
Egyre kevesebb fény éri testem
érzem és tudom: örökre elvesztem...
Múljon hát el e keserű varázs,
tűnjön el, mint szélben a parázs...
Felébredek: csak tűnő álom volt,
de lelkem nem utoljára harcolt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.