Szerintem az életem csak egy álom,
Bár mégsem úgy csinálom...
Fel ne keltsen senki, kérem,
Ebben élek már nagyon régen.
Olykor-olykor rémálmot látok,
Sötét felhők borítják a világot,
De legtöbbször oly' szép minden,
Habár elvágyódom innen;
Szeretnék még sok dolgot látni:
Új országok, emberek, vagy bármi.
Ne ébressz fel kérlek,
Tudod, hogy nagyon félek;
Ébredésem lesz majd halálom,
Mikor véget ér az álom,
Nem tudom, mi lesz majd velem,
De ez amúgy is így van, kedvesem:
Fájni fog-e majd, ha ébren leszek?
Ha kinyitom a szemem, felkelek és megyek?
Vagy testem infúzióhoz kötve fekszik,
Elmém pedig egy darab száraz só-szik?
Nem, az álom halála nem lehet kegyetlen,
Nem lehetek ily' magányos, keresetlen.
Nem akarok felkelni sosem!
Baglyok övezik utam, mint egy totem,
Tudom, hogy követnem kell a jelet,
Mely végül végzetembe vezet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.