Vajon nem volna-e sokkal könnyebb,
ha jég-szememben nem fagynának a könnyek?
ha arcomon végigfolyva,
s bánatomba fulladva, fojtva,
elterülnék kék kövezeten,
és csendesen magamban könnyezem.
Óh, milyen jó volna sírni már,
de dermedt lelkemből nem folyik az ár;
mi bennem van, csak fagyott patak,
belőle cseppek ritkán szakadtak.
Óh de szörnyű volna mégis sírni,
hisz nem tudnám hogyan elbírni
azt a fájdalmat, a kínt,
mit ti nem láttok itt kint.
Hisz a mosolyom is fagyott már rég,
bennem csak a puszta gyűlölet ég.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.