Egy letűnt kori dimenzió,
Hol mindig van több verzió,
Ahol mindenki boldog és gondtalan,
És a vidámság kortalan.
Nincs fekete, nincsen éj
Csak gazdag van, nem szegény,
Boldogtalan ott nem lehet,
Mindenki mindenkit szeret.
Ennek szomszédjában élnek
A szomorú, szótlan népek.
Pont annyi a fény, hogy láss;
Az a világ olyan nagyon más.
Senki se sír már, csak az, ki
Idekerül. Itt a Bánat lakik.
Palotája sötét, kapui csukva,
Lábainál emberek a porba hullva.
Nem véletlen ez a részletesség,
Írásomban nincs semmi képletesség.
Jártam e világban, nem is olyan régen,
Csak pillantottam a másikat egy képen.
Fogadott engem a Bánat ura,
Felesége a Magány, ketten örülnek a búra.
Árnyékos világ ez, nincs benne semmi szép,
Csak sírás, félelem, rettegés és sötét.
Ki lehet szabadulni ebből az országból,
Csak kell egy vízum előbb a másikból.
Szükség lesz egy barátra, ki ebben segít
És egy olyan iratot számodra kerít.
Nehéz ám olyan embert találnod,
A szabadságért cserébe: fel kell őt áldoznod.
Van-e elég lelkiismereted hozzá?
Hogy a mérges tőrt a kezedbe hozzák,
Szívébe kell mártanod a gyilkot,
Majd viseld el, ami vagy: gyilkos!
Segíts magadon, légy szabad,
Mégha le is kell győznöd magad.
Ki akarsz hát jutni?
Hova akarsz futni?
Csalj, ölj, hazudj,
Zárd be mögötted a kaput.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.