Ha az álom olyan áltató,
Felesleges az altató.
Vajon álca-e a halál?
Csak az élet végén áll?
Kezdődik-e új lét?
Elfeledve a múltét...?
Lehet hogy csak ámít?
Akkor már úgysem számít...
A lélek egy üres puszta:
Egy lepusztult szuka
Hallhatatlan, elhaló lélek-zete;
Szívemet borítja mint egy zeke.
Nem érdekel, hogy feléred
Ép ésszel, hogy mindez érted
Történt, épp csak érteni
Kell. Darabokra törik az emlék,
Agyamban nyomot hagy a lék
Nem tartalmas nekem semmi,
Nem tarthat itt: sem "te", sem "mi"
Kezem szúrja kaktusz,
Szívemben lüktet a taktus,
Arcomon pofon csattan,
Zárkámon zár kattan.
Ennyi vagyok: test és vér,
És a szívem, mi testvér
Is lehetne számodra:
Számon tartsd a számra
kerülő szavakat és kerülök
Mindent, mi köröttem van, merülök,
Merhetnék merengve merni
A félelem fekete vizéből;
Fél-elemből van a légkör.
Pedig mennyivel jobb az egész,
Mert az egészség nem emészt.
Jó volna, ha már nem fájna,
Ha nem verne az isten fája.
Süllyedek, mint egy halott búvár,
Még nem tudom, odalent a bú vár.
Szívem szikkadt, szivattyút szerez,
Hadd ismerje meg, milyen, ha szeret;
Emelhetné emlékeit, áshatna kutat,
Más másként látja: hiába kutat.
,,Gyerünk, változz meg!"
Hát add a váltót, hadd legyen
Egy kis kiváltságom nekem.
Nem tudom, hogy örüljek
Vagy inkább beleőrüljek:
Csak én lehetek olyan marha
Hogy belevágjak, már ha
Sikerül is... Mint a kígyómarás
Mely bőrömbe markáns
Vonalakat vés... szakad a hús, törik a köröm
Mérgemet ízesíti némi nemű üröm
Nem érdekel, ki hogyan jár!
Én érzem: nekem ez kijár.
Ez a szem, ez a száj, ez az arc:
Szemtelen, szótlan végtelen harc.
Gondosan gurul a gondolat,
Felidézvén minden gondomat.
A Nap tüze tűzi fejemre bajomat,
Fűzve emeli a fűz balomat;
Bükkösök, tölgyesek, elborít az erdő
A rengeteg rengeteg szememből eredő,
Tengernyi tenger zúgása fülembe hallik
A vízszintes vízszint alatt sok hal-lik
Termő természet: enyésző tenyészet.
Nem egészíthetem ki az egészet...
Testemet vigasztaló föld hívja,
Víg életemnek pár év a híja:
Szólít engem a végtelen éjszaka:
Vár egy vár a hideg északra.
Nyugvásom nyugaton nem lehet,
És felkeltene a nyugtalan kelet.
A legfőbb: elfőne főm vize lent délen
Elég volt abból, mi el nem égett régen.
Körém zárul a fal,
Érzem, egyszer felfal.
Hullik, mint az eső, a hajszál,
Hulla már mind, többet nem száll.
Mert a legbölcsebb észt
Sem oszthat nekem észt
Egyetlen egy kéz
Sem adhat nekem készt
Az a kéz csak fojt
Míg vérem el nem folyt...
Nem látok már, fülem nem éri hang
A szememhez érme ér s értem szól a harang.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.