Tombolnak bennem a vágyak,
hogy magam körül a várat
lebontsam, de ez még várat
magára, mert a félelem,
melytől én csak félember
vagyok... lemerül az elem
bennem. Nélkülözve célokat
kezem tétován célozgat
de közben tör acélokat,
melyek váram falát védik,
már minden sebem vérzik,
és az emberek csak nézik,
mint egy állatot a ketrecében,
vérvörös fény villan a szemében.
Nekem sincs már semmi reményem,
mit tegyek hát? Csituljak el szépen,
hunyjam le szemem, s legyen végem?
Múljon hát el büszke dicsőségem?
Vagy küzdjek ellenetek, emberek?
S míg ezt teszem, ti kegyetlenek,
nyúzzátok le tisztán bőrét lelkemnek,
és én harapok, karmolok, amíg csak élek,
míg annyira fáj, hogy már nem érzek
és az arcok már nem lesznek szépek.
Mert én a szellemet nézem, nem a maszkot,
az nem te vagy, csak magadra ragasztod.
Nem tud lekötni a háttérben a kasztod,
mert az vagy, amit teszel, semmi más,
nem vagy jó ember, ha rosszat csinálsz.
Sebeim égnek, mint a kígyómarás.
Nem tudom, mi az, mi rám vár,
de azt igen, hogy majd leomlik a vár,
és kettőnk közül valaki pórul jár:
valamelyikőnknek, fizetnie kell,
menekvésed hagynom kell,
... belőlem pusztulnod kell...!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.