Komolyságom beszövi gyerekkorom,
A felnőtt-lét egy sziklás hegyorom:
Ha leugrasz, emlékeket siratsz vissza,
Ha nem, a gyerek a tudatlanságot issza.

Csak felkapom a cipőm és megyek a világba
Boldogságom önmagamból kikiáltva,
Mindegy, hová, csak együtt legyünk
Ez a kor volt megtörhetetlen hegyünk.
Szívünk dobogása volt az egyetlen irány,
Tudtuk, ha követjük, megy minden simán.
A fába vésett nevek, a meg nem gondolt szavak;
Tudtuk, hogy nem fáj; hogy mindent szabad.

Most szürke gondolatok jelentenek akadályt,
Be kell tartanunk minden szabályt
A fogadalmak már rég elszálltak,
Hazudunk, hazudunk magunknak és másnak!
A jövőben élünk, a jelen nem számít,
A gondoktól a drog, az alkohol csábít.
Változnak a kapcsolatok, vagy éppen törnek:
Minden szó számít, a szavak most már ölnek!

Csak az emlékeim ne vedd el, kérlek,
Mert bárki bármit mond, engem ez éltet!
Azt mondtuk, nem növünk fel soha már!
Becsaptuk magunkat és ez nagyon fáj.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.