Évikének Évikéről magamból.

Nem merem mondani, de nagyon hiányzol,
Már nem lehetek veled, ha fázol.
Miért is mondanám el neked,
Nem hallgatnád meg, hogy szeretlek.
Csak reménykedem, hogy te is érzel még,
Hogy nem mondod azt: "elég".
"A szívem már darabokra törött,
Sötét angyalom, legyen álmod örök".

Betegek vagyunk mindketten.
Még mindig nem tudom, mit tettem.
Eltaposott virágokat szedek,
Kiégett mezőkön búsan megyek,
Erdőm fái mind halottak:
Kiáltó szavaim sosem hallottad.
Mondanám, hogy nem érdekel,
De még mindig Te vagy, ki kell,
És kikel majd ennek virága;
Fekete lelkem végtelen pusztasága.

Nem érzek már dühöt, vagy mérget,
Szívemen a láng már nem éget,
Szárnyukat sem verdesik ékes pillangók
Boldogságom darabkái tűnők és illanók.
Hogy képes az üresség eltölteni;
A hiány madara tört tojást fog költeni.

Szögezzetek fel az első jó fára
Testem miatt majd újranő szára
De lelkem örök ürességben teng
Érte majd csak egy rövid dal zeng:
"A reménytelenséget mindig is tagadtam
Éltemben, míg ember voltam..."

(idézetek: Evanescence - My Heart Is Broken és Lost in Paradise.)

Harcos kis világomnak csöppnyi tengerén
Hajózom, sodródom létem fekete vizén.
Kapitánya és matróza is vagyok önmagamnak:
Irányítok, de szolgálok is egy felsőbb akaratnak.
Hogy kell-e csíkos ruha és mindenféle kellék?
Csak rum kell, bár abból sosem elég...
Küzdöttem már krakennel és nem reszkettem,
De félek, az élet vizén örökre elvesztem.

Éjszakai köd száll, eljöttem érted
Elvenni tőled undorító léted
Nem hitted volna, hogy van nálad rosszabb?
Gyere, találkozz az igazi gonosszal...
Egy-két vágás után elérted a véget,
Lélekmosó folyadék lesz még meleg véred...
Szívedbe szívesen szúrom a kést,
Betolom, forgatom, kihúzom, kész.
Ne is gondold azt, hogy ennyi ám;
Előveszem sokat próbált borotvám:
Torkodba gyorsan becsúszik,
Gyilkom máris vérfürdőben úszik.
Szemeidben csillog a halál sötét fénye
Nem tudod elhinni: tényleg így lesz vége?
Vértől lucskos kezemmel töröm el a nyakad:
Magához már a mennyország nem ragad...

Szerintem az életem csak egy álom,
Bár mégsem úgy csinálom...
Fel ne keltsen senki, kérem,
Ebben élek már nagyon régen.
Olykor-olykor rémálmot látok,
Sötét felhők borítják a világot,
De legtöbbször oly' szép minden,
Habár elvágyódom innen;
Szeretnék még sok dolgot látni:
Új országok, emberek, vagy bármi.
Ne ébressz fel kérlek,
Tudod, hogy nagyon félek;
Ébredésem lesz majd halálom,
Mikor véget ér az álom,
Nem tudom, mi lesz majd velem,
De ez amúgy is így van, kedvesem:
Fájni fog-e majd, ha ébren leszek?
Ha kinyitom a szemem, felkelek és megyek?
Vagy testem infúzióhoz kötve fekszik,
Elmém pedig egy darab száraz só-szik?
Nem, az álom halála nem lehet kegyetlen,
Nem lehetek ily' magányos, keresetlen.
Nem akarok felkelni sosem!
Baglyok övezik utam, mint egy totem,
Tudom, hogy követnem kell a jelet,
Mely végül végzetembe vezet.

Komolyságom beszövi gyerekkorom,
A felnőtt-lét egy sziklás hegyorom:
Ha leugrasz, emlékeket siratsz vissza,
Ha nem, a gyerek a tudatlanságot issza.

Csak felkapom a cipőm és megyek a világba
Boldogságom önmagamból kikiáltva,
Mindegy, hová, csak együtt legyünk
Ez a kor volt megtörhetetlen hegyünk.
Szívünk dobogása volt az egyetlen irány,
Tudtuk, ha követjük, megy minden simán.
A fába vésett nevek, a meg nem gondolt szavak;
Tudtuk, hogy nem fáj; hogy mindent szabad.

Most szürke gondolatok jelentenek akadályt,
Be kell tartanunk minden szabályt
A fogadalmak már rég elszálltak,
Hazudunk, hazudunk magunknak és másnak!
A jövőben élünk, a jelen nem számít,
A gondoktól a drog, az alkohol csábít.
Változnak a kapcsolatok, vagy éppen törnek:
Minden szó számít, a szavak most már ölnek!

Csak az emlékeim ne vedd el, kérlek,
Mert bárki bármit mond, engem ez éltet!
Azt mondtuk, nem növünk fel soha már!
Becsaptuk magunkat és ez nagyon fáj.

Autók jönnek-mennek, nem szűnik a zaj
A fejemben, már régen nem zavar
Ha nem figyelsz, mert azt én sem teszem;
Néhanapján még törött szíveket eszem.
Úgy tartja kedvem, hogy tartom az iramot
Néhanapján szárazon sír a halott.
Csak állok az utcán, előttem szakadék,
Néhanapján egyenesen bele szaladnék;
Szívemet villám porba szúrja,
Néhanapján ezért egy könnycseppem hullna.
Kemény lélekkel minek is beszélni,
Néhanapján oly jó volna mesélni...
Néhanapján elhalkul a zaj,
De sosem tűnik el a zűrzavar:
Ki magára álarcát teszi ép észnek
Az mosolytalan nevetéssel is nézhet.

Nagy respect nekik! :)))

Alexi, imám Neked szól ékes szóval
Segíts lelki válságomon gitár szólóval.

Halálos éj harcosa, ne bújj árnyak közé,
Vörös fénnyel szememben szállok a Bodom-tó fölé.

Gyűlöletem terjesztem csendes Bodom éjén
Halálos vég vár a pengés ágyak mélyén.

Mindig, mikor meghalok, a kaszást követem,
A józanság álarcát éjfél után letépem.

A Sixpounder-ágyú töltött és készen áll,
Kis Piroskát tűvel kínozzák nap-napon át.

Élőhalott ütésedet kapom, amíg vérzek,
Kidobott, elveszett és feszült arcodba nézek.

Vértől részegen a mennyből kitiltottak,
Lobodomizált fejjel nézem, ahogy sírsz majd.

Vagányan és gondtalanul a pokolba és vissza,
Ez nem az én temetésem, tűnjünk el a faszba!

Alexi Laiho, adj nékem még jó számokat!
Háborút és halottakat, eltűnt álmokat!

A szerelem nálam, mint egy gyertyaláng:
Szinte meggyulladt, de már el is oltják.
Hiába sétálgatok körbe és körbe,
Hogyan is nézhetnék így tükörbe?
A kezem görcsösen szorul ökölbe,
Ha teszek valamit, azt is csak tökölve...
A közöny mértékére nincsen fogalom,
Az érzelem elszállt, többé meg nem foghatom.
Nem tehetek róla, de lelkem szava furdal,
És gitáromon bánattal csendül egy új dal:
,,Nem gondolom, hogy bárki is kedvelt engem"
Ez az én hibám, de hogyan állnék ellent...
Kedvem volna sírva, őrjöngve ordítani,
De sorsom kerekén így sem tudnék fordítani.
Jobb volna elszakítani ezt a vékony láncot,
És tartani távolról egy gyenge pókfonákot-
Nem olyan könnyű a burkomon átlépni,
Mert nem lehet törni, zúzni, tépni:
Csak vastagabb és keményebb lesz a buborék,
Nem csoda, hogy aztán mindent bú borít.
A várfalnál belépést kapni lehet egyszerű:
Ne légy türelmetlen, inkább légy ésszerű
Tudom jól, hogy szeretsz. Valamelyest én is.
Szebb lesz majd a nyár, mert szép volt e tél is.
Küzdhetnél értem, de erről már lekéstél.
Nem mondom azt, hogy tőlem időt kérjél.
Ne kergess miattam hiú ábrándokat.
Kívánok neked szép napokat, sokat!
Végszóul ezzel zárom neked szóló versem:
Ne falj fel másokat, úgy ahogy van, nyersen!
Hidd el nekem, egy nőnek kell a szabadság,
Lelküket is adni csakis úgy tudják.
Mert a test: egy eldobható használati tárgy,
De a lélek csak úgy száll, ha fűti a féktelen vágy.

Még egy ajtó kitárva előttem,
Belépek... a villanykörtét lelőttem.
Elborít a sötét, de jól látok,
Nem fedi homály a világot.
Résnyire csukódik mögöttem az ajtó,
Kezem ügyébe kerül egy kampó.
Van nálam pisztoly, horog, szablya,
Ami a testedet darabokra szabja.
Ne menekülj, mert sarokba szorulsz,
Végül a lábaim elé borulsz.
Mikor ezer sebből vérzel, jő a halál:
A Túlvilágon már nincsen semmi szabály.
No mercy, én ezzel mondom el
A kérdésre a választ, ha senki nem felel:
Halott vagy, mint télen a természet,
Nem hiszel, nem gondolsz, nincs reményed,
De nem is szenvedsz, kínjaid megszűntek;
Ez a lelked: tested darabjai eltűntek.
A fekete föld nyelte el magába,
Vérvörös illat terjed az éj szagába...

Vajon mi tarthat vissza attól,
Hogy fejedet elválasszam nyakadtól?
Oly szép az idő arra,
Hogy tested kerüljön kínpadra.
Nem lehet rajtad semmi seb,
Ha bakancsom töri gerinced.
Miután bőröd lenyúztam,
A hajszálaid egyenként kihúztam,
Koponyád már szétroppantva;
Most már térhetek nyugovóra.