Fejemet újra borítja sötét ár,
Nagyon fáj, messze száll, jajj, de kár,
Karmazsin szörny tépi testemet:
Karma szaggat, fogai élesek, rettenet...
A harag csak magára marad,
De mérge a nyelvedre ragad;
Menj bazmeg', menjél már!
A szakadék mélye rád rég vár.
Ne habozz, mert Styx habjai
Sikolyaid fogják élvvel hallgatni.
Te is elhagysz? Egy ember plusz-mínusz,
Mondd el, mondd, Te mégis mit tudsz?!
Miért kell egyensúlyban lennem?
Ha újat kapok, a régit elvesztenem?

Tombolnak bennem a vágyak,
hogy magam körül a várat
lebontsam, de ez még várat
magára, mert a félelem,
melytől én csak félember
vagyok... lemerül az elem
bennem. Nélkülözve célokat
kezem tétován célozgat
de közben tör acélokat,
melyek váram falát védik,
már minden sebem vérzik,
és az emberek csak nézik,
mint egy állatot a ketrecében,
vérvörös fény villan a szemében.
Nekem sincs már semmi reményem,
mit tegyek hát? Csituljak el szépen,
hunyjam le szemem, s legyen végem?
Múljon hát el büszke dicsőségem?
Vagy küzdjek ellenetek, emberek?
S míg ezt teszem, ti kegyetlenek,
nyúzzátok le tisztán bőrét lelkemnek,
és én harapok, karmolok, amíg csak élek,
míg annyira fáj, hogy már nem érzek
és az arcok már nem lesznek szépek.
Mert én a szellemet nézem, nem a maszkot,
az nem te vagy, csak magadra ragasztod.
Nem tud lekötni a háttérben a kasztod,
mert az vagy, amit teszel, semmi más,
nem vagy jó ember, ha rosszat csinálsz.
Sebeim égnek, mint a kígyómarás.
Nem tudom, mi az, mi rám vár,
de azt igen, hogy majd leomlik a vár,
és kettőnk közül valaki pórul jár:
valamelyikőnknek, fizetnie kell,
menekvésed hagynom kell,
... belőlem pusztulnod kell...!

Szépen ég a gyertyaláng,
Ne félj, ő nem bánt;
Össze-vissza táncol a fény,
Párja a gyenge szél.
Ártalmatlan kicsi lény,
Míg meg nem jövök én...
Felszítom a kicsiny lángot:
Nagy tűzsárkányt csinálok.
Kicsi lángnak társai
Jönnek téged bántani.
Karmazsin kín égeti testedet,
Naranccsal festve az éji eget.

Soha ne keltsetek fel álmomból,
E csapda agyamban rombol.
Gerincem már rég eltörött,
Íme, innen meg nem szökök.
Te! Ki látsz engem itt vergődni,
Siess innen! Meg foglak ölni...
És nem tudod, mi vár rám még:
Győzedelmeskedik rajtam a kétség...
!

Csak állsz előttem, nem tudod, mitévő légy,
Akkor sem kapsz választ, ha tetemeden zümmög a légy.
Elsápad az arcod, számolod a perceket,
És elméd halott álmokat kerget.
Torkodba kést szorítok, a képedbe nézek:
Fogalmad sincs róla, mennyire szerettelek...
És mennek a tavaszok és jönnek a telek,
De akkor késő megtudnod: mindig is szerettelek.
Ha húsodba mélyen váj majd ez a penge,
Engem borít a vér, rettegés ül szemedbe.
Akkor eljön majd érted és elvisz a Halál,
Csakis én tudom: közénk csak a Kaszás áll.
Puha kezed volt lelkemre a gyógyszer,
Hiába minden, itt a vég volt a módszer.
Sosem voltam eltökélt, hogy téged tönkre tegyelek,
De értsd meg végre már: én csak holtan szerethetlek.
Egymásba martunk, mint két vérmes kígyó,
Őszintén hiszem, hogy nekünk ez így jó.
Egyikünknek halni kell, hogy a másik éljen,
Egyikünknek hallgatni kell, hogy a másik beszéljen.
Egyikünk élni akar, míg a másik deviáns,
Egyikünk majd behunyja a szemét, hogy te láss!

Mutatom minden nap a vidám arcom,
De közben démonaimmal vívom a harcom.
Mosolyogva, röhögve féltem az énem,
Mert az arc, mit látsz, az egyetlen reményem.
Nem segít semmi, hogy maszkom megtörd,
Beláthatsz mögé, de ennél nem lesz több;
Összenövök vele, jó ez így nekem,
Míg pengémmel nem játszik kezem...

Ha az álom olyan áltató,
Felesleges az altató.
Vajon álca-e a halál?
Csak az élet végén áll?
Kezdődik-e új lét?
Elfeledve a múltét...?
Lehet hogy csak ámít?
Akkor már úgysem számít...
A lélek egy üres puszta:
Egy lepusztult szuka
Hallhatatlan, elhaló lélek-zete;
Szívemet borítja mint egy zeke.
Nem érdekel, hogy feléred
Ép ésszel, hogy mindez érted
Történt, épp csak érteni
Kell. Darabokra törik az emlék,
Agyamban nyomot hagy a lék
Nem tartalmas nekem semmi,
Nem tarthat itt: sem "te", sem "mi"
Kezem szúrja kaktusz,
Szívemben lüktet a taktus,
Arcomon pofon csattan,
Zárkámon zár kattan.
Ennyi vagyok: test és vér,
És a szívem, mi testvér
Is lehetne számodra:
Számon tartsd a számra
kerülő szavakat és kerülök
Mindent, mi köröttem van, merülök,
Merhetnék merengve merni
A félelem fekete vizéből;
Fél-elemből van a légkör.
Pedig mennyivel jobb az egész,
Mert az egészség nem emészt.
Jó volna, ha már nem fájna,
Ha nem verne az isten fája.
Süllyedek, mint egy halott búvár,
Még nem tudom, odalent a bú vár.
Szívem szikkadt, szivattyút szerez,
Hadd ismerje meg, milyen, ha szeret;
Emelhetné emlékeit, áshatna kutat,
Más másként látja: hiába kutat.
,,Gyerünk, változz meg!"
Hát add a váltót, hadd legyen
Egy kis kiváltságom nekem.
Nem tudom, hogy örüljek
Vagy inkább beleőrüljek:
Csak én lehetek olyan marha
Hogy belevágjak, már ha
Sikerül is... Mint a kígyómarás
Mely bőrömbe markáns
Vonalakat vés... szakad a hús, törik a köröm
Mérgemet ízesíti némi nemű üröm
Nem érdekel, ki hogyan jár!
Én érzem: nekem ez kijár.
Ez a szem, ez a száj, ez az arc:
Szemtelen, szótlan végtelen harc.
Gondosan gurul a gondolat,
Felidézvén minden gondomat.
A Nap tüze tűzi fejemre bajomat,
Fűzve emeli a fűz balomat;
Bükkösök, tölgyesek, elborít az erdő
A rengeteg rengeteg szememből eredő,
Tengernyi tenger zúgása fülembe hallik
A vízszintes vízszint alatt sok hal-lik
Termő természet: enyésző tenyészet.
Nem egészíthetem ki az egészet...
Testemet vigasztaló föld hívja,
Víg életemnek pár év a híja:
Szólít engem a végtelen éjszaka:
Vár egy vár a hideg északra.
Nyugvásom nyugaton nem lehet,
És felkeltene a nyugtalan kelet.
A legfőbb: elfőne főm vize lent délen
Elég volt abból, mi el nem égett régen.
Körém zárul a fal,
Érzem, egyszer felfal.
Hullik, mint az eső, a hajszál,
Hulla már mind, többet nem száll.
Mert a legbölcsebb észt
Sem oszthat nekem észt
Egyetlen egy kéz
Sem adhat nekem készt
Az a kéz csak fojt
Míg vérem el nem folyt...
Nem látok már, fülem nem éri hang
A szememhez érme ér s értem szól a harang.

Bár úgy tűnhet, nincsen semmi baj
Felemészt, eltemet belül a zaj
Már zakatol állandóan a fejemben
Bár volna másik szervezetem
Mely másképp kattog, másképp jár
Tudom, hogy ez a szar nekem jár
Mint egy büntetés: nem hagy nyugodni
A tény, hogy nem akarsz meg rohadni
Utolsó tartalékaim használom épp ki
Meglátszik, de nem sok van már itt
Önmagamat szipolyozva, megtörve, pusztítva
Nem segíthet rituálé, szeánsz, vagy ima
Hidd el, ez a dolog nem olyan sima
Ez nem tetszik, ez nem príma
Szívom a cigit, de mit használ
Tönkretesz, ahogy te is tönkrebasztál
Utolsó tartalékok, nincs, mi töltsön
Nem akarom, hogy hozzád bármi is kössön
Véres sikoly szakadna fel torkomból
Látod, neked sosem elég a jóból
Nézheted, ahogy a mosolyom arcomra fagy
Míg szívem leáll, elmém örökre elhagy.

Te vagy számomra a nagybetűs Barát,
Ki rossz mellett bennem jót is lát,
És mindig mindent megbocsát
És szeret, miképpen senki más.
Ki meghallgat, mikor a szó a torkomra forr
Kihúz a bajból, hibáimért nem korhol.
Szeretlek úgy, melyre kifejezés nincsen:
Személyed lett az én legdrágább kincsem.
Nem ígérhetem, hogy megóvlak a bajtól,
De lesz rá válasz, jegyezd ezt meg jól:
A vendettát nem fogom hagyni másra,
Én leszek a bosszú élő képmása.
Ha valaki bántana, megjárja keservesen,
De aki szeret, azon nem csattan fegyverem.
Tudod - bár én nem hiszek benne - Évikém:
Érted, az ördögöt is seggbe billenteném!

Csak siratom, mi volt
Nem sajnál a Hold
Ami maradt, holt
Az élet leporolt
A vád nem koholt
Ő mindig csak korholt
Ha szépen, ha csúnyán szólt
Nincs, ki hiányolt
Szívemet, e motort
Leállítom, elkopott.